Ahhoz, hogy elérjük kitűzött célunkat, alapvető, hogy az specifikus és jól megfogalmazott legyen. A SMART módszert biztosan sokan ismerik. Azonban legalább ennyire fontos, hogy célkitűzésünket napi szinten, képszerűen megjelenítsük gondolatainkban, átérezzük és ezzel megtartsuk a fókuszt. A mindennapok dolgai, feladataink, kötelezettségeink, vagy más vágyaink ugyanis könnyen elterelhetik figyelmünket attól az iránytól, amit belőttünk magunknak. Így elhatározásunk lassacskán elolvad.

A napokban olvastam a világ egyik legeredményesebb sportolójáról, Jim Thorpe-ról, akit 1950-ben hivatalosan is a XX. század első felének legnagyobb sportemberévé választottak.  

Thorpe-ot indián származása miatt rengeteg támadás érte az akkori, nyíltan is rasszista amerikai társadalomban. 1912-ben a stocholmi olimpiára utazott az Egyesült Államok csapatával. A hajón félrevonulva ücsörgött, amikor egy újságíró megszólította:

„Na mi van Jim? Éppen Ülő Bika bácsira gondolsz?” Thorpe már megtanulta kezelni a hasonló helyzeteket és higgadtan válaszolta: „Éppen a távolugrást vizualizálom. 7,21 métert ugrottam, szerintem azzal nyerhetek”.

„Micsoda? – döbbentem meg. „1912-ben úgy készült az olimpiára, hogy vizualizálta a győzelmet?! Évtizedekkel a sport-pszichológia megjelenése előtt!” 

Eszembe jutott, amikor három évvel ezelőtt az Egyesült Királyságban elkezdtem Spartan Race-ezni. Ez egyfajta terepfutás számos olyan őrült akadállyal megspékelve, mint a sárban kúszás szögesdrót alatt, 50 kg-os kőgolyó cipelés, úszás a jéghideg tóban. 2019-ben szerettem volna teljesíteni a Trifectát, ami három növekvő távolságú és nehézségű versenyből áll. Ebből kettő már megvolt, ám a harmadik – a Spartan Beast – a maga 21 km-es, minimum 30 akadályból álló versenyével messze túl volt azon a határon, amire képesnek éreztem magam … Csak azt tudtam, hogy nagyon akarom.

Akkoriban vettem részt Londonban egy hatékonyságfejlesztő tréningen. Az egyik feladat során a résztvevők egyenként, képszerűen elmondták a kitűzött céljukat. Amikor rám került a sor, gombóccal a torkomban böktem ki: -„2019 október 5-én Kazincbarcikán éppen most futottam át a célvonalon és teljesítettem a Spartan Beast-et. Fáradt vagyok, de fantasztikus érzés”. –  Kimondtam. Elköteleződtem.

Elkezdtem a felkészülést. Az futó- és erőnléti edzések mellett a napi rutin részévé tettem, hogy legalább kétszer – reggel és lefekvés előtt – percekig a fenti képet és érzést vizualizáltam magam előtt. Még egy korábbi érmemet is kitettem az ágyam mellé emlékeztető gyanánt. Közben elképzeltem az oda vezető utat is – ahogy eltökélten edzek és készülök a versenyre. Ez sokat segített, mert lássuk be, az embernek nem mindig van kedve vasárnap reggel a hidegben futni, munka után elmenni a konditerembe vagy a játszótér melletti street gym-hez. 

A mentális gyakorlatok életben tartották a célomat. Idővel egyre inkább valósnak éltem meg a siker pillanatát; éreztem a hideget, a nedves avar illatát, az örömöt és elégedettséget. Minden ott volt bennem.

Közben költözött a család, új ország, új munkahely, új iskola a gyerekeknek… szóval volt bőven zavaró tényező. Arról nem is beszélve, hogy lemaradtam a nevezésről, így egy nappal korábban el kellett utaznom a versenyre, hogy reggel esélyem legyen regisztrálni….

Amikor október 5-én a rajtvonalhoz álltam, már tudtam, hogy meg fogom csinálni. Gondolataim, érzéseim, testem egyetlen célra voltak hangolva. „Spártai vagyok!” – hangzott a fanatikus kiáltás, majd elindult a futam…

5 órával és 5 perccel később aztán leírhatatlan volt a siker érzése! Legyőztem a Beast-et!

Futás közben többször rám tört a kimerültség, néha úgy éreztem, nem bírom tovább. Ilyenkor – mintegy transzban – megjelent előttem az ismerős pillanat. Ez mindig továbblendített. 

Kitűzött céljaink elérése néha attól válik lehetetlenné, hogy nem hiszünk bennük eléggé, máskor attól, hogy hagyjuk magunkat elsodródni. Engedjük, hogy más – fontos vagy kevésbé fontos- dolgok elvonják a figyelmünket, elrabolják időnket és energiánkat. Amikor erre ráébredünk, persze dühösek vagyunk, de legyünk őszinték: végső soron csak mi tehetünk ellene. A rendszeres vizualizáció segít a célon tartásban, és olyan energiákat mozgat meg, amelyek tovább visznek a siker felé. 

A cégek régóta használják a „vision” kifejezést, de vajon hányan alkalmazzák a mindennapokban a vizualizáció erejét egyéni céljaik eléréséhez? Mennyivel többen lennének képesek megvalósítani célkitűzéseiket, ha sikerülne magukban azokat rendszeresen megjeleníteni, ébren tartani a vágyat, a fókuszt? Mindenkit bíztatok, hogy kezdje el. Működik. Nem véletlen, hogy az élsportolók is így készülnek a nagy versenyeikre. 

Gyakran merül fel bennem, hogy milyen csodás és kifejező a magyar nyelv. A képes és a képtelen szavak a lényeget ragadják meg. Akinek van egy „kép” a fejében arról, hogy mit is akar, az a KÉPES. Akinek meg nincs ilyen.. nos, tudjátok.

A Bonyolódnak a dolgok cikkben átnéztük az operatív változások koordinációját. A fedélzeten minden rendben. Most vessünk pár pillantást a transzformáció gőzösének környezetére, a képességfejlesztésre. Három kulcsmutatót vizsgálunk. Gyakorlatias kérdésekkel ellenőrizzük a szervezeti radart, hogy biztonságosan navigálhassunk a kulturális jéghegyek között.

1.  Milyen sűrűn egyeztetnek a szakterületek és a HR a transzformációhoz szükséges kulcsképességek, kulcsemberek fejlesztéséről?

A képzés, tehetségfejlesztés ciklusideje hosszabb, mint a termelési folyamatoké, ezért itt a ritkább egyeztetés a normális. A kezdeményezés és a pénzesláda kulcsa ebben a témában többnyire a HR-nél van. A legjobban megtérülő teendő a tudatos bevetés-felügyelet (assignment controll), vagyis annak a biztosítása, hogy a legjobb emberek és a feltörekvő tehetségek a legnagyobb kihívást jelentő fejlesztési frontokra, ne a csendesebb hátországba kerüljenek. A HR ereje a transzparencia-teremtésre általában elég, de az átmozgatásokhoz az első számú vezető beleállása is kell.

2.  A kulcsszereplők hány %-ának ismert a transzformációval kapcsolatos hozzáállása?

Anekdoták vagy adatok alapján beszélünk a várható ellenállásokról és támaszokról? Amit a radaron látunk, azt szokták úgy is hívni, hogy a “szervezeti kultúra”. És ahogy azt Peter Drucker-től tudjuk “a kultúra megeszi a stratégiát reggelire”.

3.  Az érintettek hány %-a vesz részt a transzformációhoz illeszkedő képzésben vagy tudásközösségben?

Nice-to-have? Sokan annak gondolják, mert a hozadéka áttételes. Ugyanakkor a képzés és tudásmegosztás a legjobb megtérülésű befektetés a transzformációban. 16 % – ez a belépő küszöb. Miért ennyi? A felmérések szerint egy szervezeti adaptációs folyamatban ez az innovátorok és a korai alkalmazók aránya. A folyamat 30% fölött gyorsul fel. A létszám és a hozzáállás egyaránt fontos. A hozzáállást meghatározza a bevonás illeszkedése a lokális (földrajzi, nem céges) kultúrához. Az amerikai szívesen és hangosan csatlakozik a központilag meghirdetett kezdeményezésekhez, a japán kötelességtudóan és csendben, a magyar puffogva. Sokszor jobban járunk, ha egy darabig csak figyeljük, kik körül alakul ki a helyes irányba mutató beszélgetés, és utána nyilvánosan dicsérjük és csendben forrásokkal látjuk el őket.

A transzformáció sikerének három oszlopa közül eddig az üzenetről és a koordinációról beszéltünk. A valódi értékteremtés azonban csak a harmadik pillérben, az ügyfélfronton zajlik. A következő cikkben erről lesz szó.